És kezdhetjük is! Levegőt vehettek, pisloghattok, sírhattok... oké. Nyilván mind ezt fogjátok tenni. 

 Hihetetlen, de már nyolc hét eltelt a The Walking Dead hetedik szezonjának évadnyitó epizódja óta, ez pedig azt jelenti, hogy elérkezett az idő, hogy a sorozat - a rajongók legnagyobb elégedetlenségére - "téli szünetre" vonuljon. Rick és csapata legközelebb majd csak februárban térnek vissza a képernyőkre, addig pedig nem árt áttekinteni, mit is kaptunk ettől a bizonyos hetedik (fél)évadtól. Már a legelején le kell szögeznem, hogy a sorozatnak többé-kevésbé sikerült tartania a rajongók által megszokott és elvárt színvonalat, de a nyitórész (amelyről egy korábbi posztban részletesen kifejtettem a véleményemet) számomra szinte katartikus élményét nem sikerült túlszárnyalnia. 

 A sztori ott tart, hogy miután az új, ügyeletes rosszfiú, Negan keményen megbüntette Rickéket, amiért olyan dolgokba avatkoztak, amelyekbe nem kellett volna, kedvenc apokaliptikus túlélőcsapatunk (legalábbis a megmaradt része) megtörve ugyan, de visszatér Alexandriába, s kénytelenek megbékélni a tudattal, hogy immár ők is részesei a Megváltók által kiépített, szinte diktatórikusnak mondható rendszernek, ami annyit jelent, hogy ezentúl minden, amit birtokolnak egyben Negané is, akinek feltétlen engedelmességgel tartoznak. Természetesen nem mindenkinek sikerül belenyugodnia a dolgok alakulásába, hiszen azoknak, akik már megtapasztalták, milyen szabadon élni, nem akaródzik olyan könnyen térdet hajtani. 

 Korábban a sorozat alapvető pozitívumai közé tartozott, hogy kellő mennyiségű időt szánt egy-egy újonnan érkezett karakter bemutatására, illetve motivációinak megismertetésére. Sajnálatos módon úgy tűnik, hogy e jó szokásukkal felhagytak a készítők, ugyanis kimondottan negatív dologként éltem meg, hogy az eddig látott nyolc részben egyetlen helyszínen vagy szereplő mellett sem ragadtunk le hosszabb ideig, ezáltal pedig - számomra legalábbis - zavaróan széttagolttá vált a történet, és míg a legnagyobb jóindulattal is csupán jelentéktelennek nevezhető karakterek indokolatlanul hosszú játékidőt kaptak, addig másokat, akikre minden bizonnyal jóval többen lettünk volna kíváncsiak, alig láthattunk ez alatt a nyolc epizód alatt. Ilyen módon negyven percen át figyelhettem unottan, miként szerencsétlenkedik, és sodorja magát veszélybe újra meg újra Tara, és bár nyilvánvaló volt, hogy az egész neki szentelt epizódnak egyetlen célja van - bemutatni még egy, a Megváltók ellen potenciálisan harcba hívható közösséget -, mindezt jóval érdekesebben is meg lehetett volna tenni, ha olyan szereplő köré építik a sztorinak ezen szálát, aki egy hajszálnyival nagyobb népszerűségnek örvend a rajongók körében - lássuk be, nem lett volna nehéz ilyet találni. Zavaróan keveset találkoztunk Ezekiellel és persze Shivával, holott az alexandriai események mellett Carol és Morgan történetszálában volt a legnagyobb potenciál; ennek ellenére még a Hilltopban játszódó eseményekből is többet kaptunk, mint a Királyságban történtekből. 

 A negatívumok sorolásának sajnos még nincs vége, ugyanis feltétlenül meg kell említeni azt is, hogy maguk az események sem igazán haladtak előre, amely - tekintve, hogy az elmúlt két hónapban (ha jól számolom) több, mint hat órát töltöttünk a sorozat nézésével - meglehetősen lelombozó. Persze lehet azzal érvelni, hogy a záróepizód során nagyot fordult a kocka, azért - lássuk be -, annál az öt percnél, amelyben ismét egymásra talált a régi csapat, jóval több izgalmat vártak a rajongók. Nekem úgy tűnt, a történet végig egy helyben toporog, egyes karakterek a végtelenségig ismételgetik, hogy bele kell nyugodni az új rendszerbe, míg mások azt hajtogatják, hogy minél előbb le kell verni a láncaikat és tenni valamit a terror ellen, de valójában az utóbbinak is csak a szája jár, és épp úgy nem cselekszik semmit, mint az előbbi, a hosszú, mindenféle tartalomtól mentes dialógusokból pedig nehéz izgalmas történetet kreálni. 

 A szereplők esetében sem beszélhetünk komolyabb karakterfejlődésről, olyannyira nem, hogy egyiküknek-másikuknak a képernyőn keresztül is kedvem lett volna kiosztani néhány pofont. Rick és Eugene jórészt csak elkeseredett arccal, időnként pedig - a változatosság kedvéért -, könnyes szemmel bámulnak a kamerába, miközben semmi igazán hasznos dolgot nem cselekszenek, Carol epizódról epizódra egyre életképtelenebbé válik, Daryl (akinek az életéért már régen nem tudunk aggódni, hiszen tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy a készítőknek nincs annyi vér a pucájukban, hogy a nézők haragját kockáztatva akár csak a haja szálát is meggörbítsék) történetszála pedig kimerül annyiban, hogy fogcsikorgatva tűri a fogságban őt érő megpróbáltatásokat, majd Jézussal együtt szerencsésen visszatér a többiekhez, és mindez idő alatt jó, ha két mondat elhagyja a száját. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ezt mondom majd, de jelenleg úgy tűnik, hogy a hetedik évadra Carl vált a csapat legtökösebb tagjává, és így az egyedüli olyan személlyé, aki nem merül önsajnálatba és nyalogatja a sebeit, hanem tenni is próbál valamit a helyzetük javítása érdekében (még akkor is, ha a tervei átgondolatlanok és ostoba módon kivitelezi őket). 

 Nem hiszem, hogy bárki számára is újdonságot jelent, ha azt mondom: az eddig látott részek legemlékezetesebb és legnagyobb élményt adó jelenetei egybeforrtak az aktuális főgonosz nevével. Az igazság az, hogy Jeffrey Dean Morgannél fantasztikusabb és hitelesebb Negant el sem tudnék képzelni, ugyanis tökéletes összetettséggel és részletgazdagon formálja meg a figurát, s talán épp ez az oka, hogy a nézők többsége egész egyszerűen képtelen szívből gyűlölni az általa alakított karaktert. Nehéz kiigazodni rajta, néha szinte lehetetlen eldönteni, hogy valóban képes-e érzelmeket tanúsítani mások iránt, vagy csak rendkívül jó színész, és az alakítása csupán az átverést szolgálja, így nagyon remélem, hogy a későbbiekben arról is kapunk információt, hogy milyen volt az élete a zombi apokalipszist megelőzően és mitől vált valódi pszichopatává, aki vigyorogva képes egy tüzes vasalóval leégetni mások arcát. Ezek mellett ráadásul kimeríthetetlen humorforrás, és jelenleg úgy tűnik, hogy az egyetlen karakter, aki időről időre képes meglepetéseket okozni a nézőknek.

 A The Walking Dead hetedik évadának első fele tehát nem szolgált túl sok újdonsággal, mégsem nevezném rosszul sikerültnek, vagy unalmasnak, csak arról van szó, hogy számomra úgy tűnik, csinál néhány szükségtelen vargabetűt, mielőtt rátérne a történetnek azon részére, amely mindenkit foglalkoztat. Nem vet fel új kérdéseket, és a szükségtelenül elnyújtott félévadzáró nyolcadik részt látva sem fogunk tűkön ülve várakozni a következő epizódra, ugyanis nem tudott meglepetést okozni: afelé a végkimenetel felé halad, amely felé mindig is tudtuk, hogy haladni fog, a kérdés csak az, hogy a sorozat a későbbiekben lesz-e elég bátor ahhoz, hogy megugorja a lécet, amelyet az idei évad első részével felállított önmagának. 

Valami itt settenkedik a városunkban, pusztítva lecsap ránk, aztán eltűnik nyomtalanul. Boszorkányok élnek köztünk...

Egy hajszálon múlik, hogy nem jelentem ki már a poszt elején, hogy: íme, láttam az év legjobb filmjét. Csupán egyetlen dolog tart vissza abban, hogy ezt tegyem, méghozzá a mozikban decemberben startoló Zsiván Egyes: Egy Star Wars történet. Szerintem érthető, hogy korainak tartok ilyen merész kijelentéseket tenni úgy, hogy előttünk áll még az év általam és a mozirajongók többsége által egyik legjobban várt filmje. Inkább így fogalmazok tehát: egészen biztos, hogy a minap az idei év egyik legjobban sikerült mozis alkotásának voltam szemtanúja. 

 Öt év telt el a Harry, Ron és Hermione utolsó kalandját jelentő Roxforti csata, azaz a Harry Potter sorozatot lezáró nyolcadik film óta. Sok rajongó képtelennek látszott elfogadni, hogy valóban végéhez ért kedvenc varázslós sztorink, így időről időre szárnyra kaptak különböző teóriák a lehetséges folytatást illetően, ezek azonban egytől egyik alaptalan pletykának bizonyultak - egészen három évvel ezelőttig, amikor a Warner Bros. bejelentette, hogy egyelőre mégsem áll szándékában elengedni a varázsvilágot. J.K. Rowling forgatókönyve alapján már 2013-ban megkezdődtek a Legendás állatok és megfigyelésük munkálatai, melynek alapjául az írónő Harry Potter sorozatot kiegészítő fiktív tankönyve szolgált, amelyből egyébként Harry és társai is tanultak iskolás éveik ideje alatt. A varázslós mese végigkísérte a gyermekkoromat, így érthető módon az új filmről szóló híreket olvasva engem is elkapott a lelkesedés, ugyanakkor eleve kissé távolságtartóan álltam az új projekthez, ugyanis nem tudtam elképzelni, hogy egy nyolcvan oldalas könyvecskéből miként lehet érdekes módon továbbszőni a varázsvilág történetét. Ha voltak is fenntartásaim - márpedig amint látható, voltak bőven -, az első előzetest látva mind megszűntek. Ráadásul ez alkalommal tipikusan olyan esetről beszélhetünk, amikor az önmagában is sokat ígérő előzetesnél mérföldkövekkel jobb filmet láthatunk. 

 A történet szerint hatvan évvel Harry születése előtt járunk, amikor a fiatal brit állatbolond, Göthe Salmander egy igazán különleges bőrönddel New Yorkba érkezik.Csupán egy ritka lényt szeretne vásárolni az ottani tenyésztőtől, amely Nagy-Britanniában nem lelhető fel, azonban hatalmas kalamajkába keveredik, amikor egy szerencsétlen véletlen folytán néhány, esetenként meglehetősen veszélyes állat kiszabadul a poggyászából és szabadon kezd kószálni a muglikkal teli nagyvárosban. 

 Nagyjából az előzetes is ezt a sztorit ígérte, igaz? Ennek ellenére azt, aki a moziterembe beülve a Harry Potter sorozatnál játékosabb, jóval kisebb téttel bíró történetre számít, jelentős meglepetés fogja érni. Már az első képsorok is azt sugallják, hogy a varázslótársadalomban valami nagyon nincs rendben. Ismétlődő, a muglik ellen irányuló támadásokról ad hírt a Reggeli Próféta, amelyek a korban leginkább rettegett sötétvarázsló, Gellert Grindelwald nevéhez köthetők. (Néhány mondat és röpke képsor erejéig ő is szerepelt a korábbi filmekben, de a neve minden bizonnyal elsősorban a könyv olvasói számára lehet ismerős.) Köztudott, hogy Grindelwald célja a háború kirobbantása a muglik - vagy ahogy Amerikában nevezik őket a magnixok -, és a varázslók között, ráadásul egyre gyakoribbá válnak a város és lakossága elleni titokzatos támadások is. Idővel természetesen a varázstalanok is kezdenek ráébredni, hogy a sok tragédia olyan személyek és erők műve, amelyekkel ők eddig csak a mesekönyvek lapjain találkozhattak. Nem csoda tehát, hogy egyre erősebbé válik a varázslóellenes közhangulat, s nem utolsó sorban létrejön az úgynevezett Új Szálem mozgalom, amely beszédeiben lankadatlan éberségre inti a lakosságot, valamit brutális módszereket hirdet a varázslók és boszorkányok kiirtására vonatkozólag. 

 Ennél jobban nem is mennék bele a részletekbe, hiszen biztosan mindenki maga szeretné átélni az eseményeket, de annyit azért elmondhatok, hogy bizonyos pontokon alacsonynak találtam a korhatár besorolást. Volt itt minden, ami hozzájárult ahhoz, hogy a történet időnként kimondottan sötétté és nyomasztóvá váljon: hatalmas pusztítás, halottak, gyermekbántalmazás, és mindenkinek külön a figyelmébe ajánlom a filmbeli kislány szájából többször is elhangzó morbid dalocskát, amelynek hallatán csaknem a hideg futkározik a hátunkon. 

 Különösen élvezetesnek találtam az új szereplők bemutatásának módját. Mindenki pontosan olyan helyzetben és körülmények között jelenik meg először, ami tökéletesen tükrözi a személyiségét. A színészgárdában vegyesen találhatunk már befutott és kevésbé ismert arcokat, bár a főszereplő kiválasztásakor a filmes gárda láthatóan nem bízta a véletlenre a dolgokat. Eddie Redmayne már jópárszor bizonyított, az eredményeit pedig felesleges lenne sorolni, hiszen jó esetben mindenki hallott már a Mindenség elméletében és a Dán lányban nyújtott alakításáról - ez utóbbival ráadásul egy Oscar szobrot is kiérdemelt -, így nem véletlen, hogy napjaink egyik legkiemelkedőbb fiatal színészeként tartja számon a filmes szakma. Salmander - előző szerepeihez hasonlóan - különc figuráját is remekül hozza, nem is vártunk tőle mást. Göthéről már első pillantásra leszűrhetjük, hogy tipikusan az a figura, aki az állataival jobban megérti magát, mint bármelyik embertársával. A legendás lények társaságában sokkal közvetlenebbé válik, mondhatjuk, hogy akkor mer igazán önmaga lenni. Zárkózott és a múltbeli események miatt nincs jó kapcsolata az emberekkel, azonban a történet folyamán fokozatosan nyitni mer új barátai felé - ez jellemfejlődésének legfontosabb állomása. 

 A többi színész is rendben van, a szereplők is kellőképpen karakteresek. Persze köztük is akadnak emlékezetesebbek - mint például a varázsvilágba váratlanul belecsöppenő magnix, Jacob Kowalski, aki általában a humor fő forrása -, és kevésbé emlékezetesek. Ez utóbbi kategóriába sorolnám Queeniet, és bár az ő esetében is érződött, hogy az alkotók igyekeztek a maga butuska módján humorossá és szeretnivalóvá tenni, de nálam szögesen ellentétes hatást ért el a karaktere. Örülök, hogy nem töltött a szükségesnél több időt a vásznon, ugyanis engem kimondottan irritált a viselkedése. A mozi főgonosza egyértelműen Grindelwald, de mivel szigorú értelemben véve csupán pár percnyi szerepe van, ezért kellett mellé még egy ügyeletes rosszfiú is - Percival Graves -, aki lépten-nyomon megnehezíti főhősünk dolgát. Colin Farrell alakítása meglehetősen emlékezetessé teszi a figurát, legalábbis elmondható, hogy nem válik olyan szereplővé, akinek a nevére a nézők a film lezárása után pár perccel már nem is emlékeznek. A film első felében számomra kimondottan rokonszenves volt, később viszont kimutatta a foga fehérjét, így viszont már nehéz volt kedvelni. Hiába azonban Eddie és Colin minden megmozdulása, ugyanis Ezra Miller mindkettejükön túlnő. Számomra mindenképpen a mozi egyik csúcspontját jelentette a jelenléte.

 A látvány alapvetően illeszkedik az eddigi filmek közé. Igényesen, aprólékosan megtervezett és kidolgozott díszletről beszélhetünk (személyes kedvencem a MACUSA épülete, amely ugyan nem volt annyira nagyszabású és epikus látványú, mint a londoni Mágiaügyi Minisztérium belső tere, de a maga környezetéből így is tekintélyt parancsolóan emelkedik ki). Látszik, hogy a címszereplő állatok vászonra vitelébe is rengeteg munkát fektettek. Mindegyikük egy-egy egyéniség, alaposan kidolgozott mozgással és szokásokkal. Egyesek simogatni valók, mások tekintélyt parancsolók, és vannak egyenesen fenyegetőek is, akikkel nem szívesen lennénk összezárva abban a bizonyos csomagban. 

 Azok, akik kedvelték a J.K. Rowling által megteremtett világot, nem kérdéses, hogy imádni fogják ezt a filmet, de olyanok számára is érthető és szerethető, akinek idáig nem volt szorosabb ismeretségük a varázslós történettel. Bárki is üljön be rá, biztos lehet benne, hogy már az első képkockák beszippantják a történetbe, és a vége főcímig nem is eresztik. Én személy szerint alig várom, hogy a következő történettel visszatérhessek ebbe a csodás világba; csak azt sajnálom, hogy még két hosszú évet kell várnom rá. Igaz, addig itt van nekünk kilenc film, amit újra és újra megnézhetünk, amikor csak kedvünk tartja. 

 Hosszú éveken át bolyongtam az időben. Magát kerestem. 

Napjainkban aligha akad szebben és sikeresebben építkező stúdió a Marvelnél. Ügyesen alakítgatják a filmes univerzumukat, és mindenki számára érdekesen igyekeznek kibontani az újabb és újabb szuperhősös sztorikat, legyen szó akár eredettörténetekről, akár szupercsapatos mozikról. Olyannyira jól csinálják, amit csinálnak, hogy áprilisban az Amerika kapitány filmeket trilógiává bővítő Polgárháborúval elindították a Marvel Cinematic Universe harmadik szakaszát, és még mindig töretlen az alkotásaik sikere, sőt a kemény magot alkotó rajongói tábor mellett egyre többen és többen szeretnek bele a nagyvászonra vitt képregény-adaptációikba. 

 A stúdió által eddig készített filmekről azonban elmondható, hogy a készítők ügyes biztonsági játékot játszottak velük, hiszen nem csupán a képregényrajongók által kedvelt, hanem a szélesebb közönség számára is ismerős karakterek (Vasember, Amerika kapitány, Thor és Pókember) történeteit dolgozták fel, ezáltal biztosítva, hogy ne csupán egy szűk csoport érdeklődjön a mozik iránt. A hatalmas siker és bevételek láttán a stúdió ezt követően - a második szakaszban - már rizikósabb képregénysztorikhoz is hozzá mert nyúlni úgy, mint a Galaxis őrzői, vagy a Hangya. Mivel a munkájukat az előzőekhez hasonló (sőt, talán még azoknál is nagyobb) siker koronázta, hosszú idő után, az idei évben végre sor került arra, hogy a Marvel képregények egyik legkülöncebb és legérdekesebb figuráját is vászonra vigyék. 

 Minden bizonnyal sokakat már a címszereplőt, Doctor Stranget alakító Benedict Cumberbatch neve megvett kilóra, hiszen vele kapcsolatban köztudott, hogy nem szokása a karrierjét derékba törő szerepeket elvállalni, s többször is bizonyította, hogy kivételes tehetség. Persze a szereplőgárdát tanulmányozva a mellékszereplők nevei (Chiwetel Ejiofor, Mads Mikkelsen, Tilda Swinton) sem keltettek bennünk kételyeket, ráadásul az első előzetesek is rendkívül biztatóra sikeredtek, így már a premier előtt tudhatta mindenki: nem fogunk csalódni, a Marvel ismét hozza majd a megszokott színvonalat. Az én elvárásaimat teljesítette a film, sőt talán még többet is nyújtott, mint amire számítottam. Azt hiszem, ez a velem egy teremben ülő emberekről is elmondható, ugyanis miközben már a stáblista pörgött, és a film végi bónusz jelenetet vártuk, több megjegyzést is elcsíptem, amelyek arról árulkodtak, hogy Strange bemutatkozó kalandja simán megérné a jegy árát másodszorra is. 

 A sztori lényege, hogy a neves idegsebész, Doktor Stephen Strange keze egy autóbaleset következtében nagyon súlyosan megsérül, ez pedig derékba töri a férfi karrierjét. A gyógyulás érdekében pénzt és energiát nem kímélve az összes lehetséges gyógymódot számba veszi, azonban egyik sem éri el a várt eredményt. Végül tudomást szerez egy férfi csodával határos gyógyulásáról, és azt az információt kapja, hogy Katmanduban kell keresnie a segítséget. Az itt található Kamar - Tajban megismerkedik a rend vezetőjével, a titokzatos Ősmágussal, aki ráébreszti, hogy nem csupán az a valóság létezik, amelyet a doki addig ismert és igaznak hitt. 

 Pontosan ismerjük a sablonokat, amelyekre a Doctor Strange építkezik. Hiszen mi kell egy jó eredettörténethez? Egy potenciális hősjelölt, aki kezdetben meglehetősen beszűkült látókörrel rendelkezik, s akiről a későbbiekben kiderül, hogy kiválasztottnak született, hiszen a maga területén (jelen esetben a varázslásban) nagyobb erejű és hatalmasabb, mint bárki más. Egy olyan mellékszereplő, aki elég különleges és erős személyiséggel rendelkezik ahhoz, hogy tisztelet övezze a többi szereplő körében, és aki megtanítja a főhős számára azon képességek használatát, amelyek birtoklásáról annak egészen odáig sejtelme sem volt. Kell még a világ biztonságát és az emberek szabadságát veszélyeztető főgonosz és segédjei, akik a Föld leigázására és a hatalom megszerzésére készülnek, és akivel csak hasonlóan nagyhatalmú főhősünk szállhat szembe. Persze vannak még bizonyos elemek, amelyek színesítik a sztorit, például a rossz útra tévedő jófiú és a maga mogorva és szigorú módján mosolyogni való figura, de ők általában nem fordítanak nagyot az események alakulásán. (Vagy mégis? Lásd a bónuszjelenetet.)

 De mégis kit érdekel, ha a film több ponton is efféle közhelyekkel operál, ha ezt ennyire látványosan, élvezhetően, és ami a legfontosabb: emlékezetesen teszi?! A történet egy pillanatra sem ereszti a figyelmünket, mert dinamikusan követik egymást az események. A felvezetés is megfelelő ütemű: nem vált elkapkodottá, de unalmasan vontatottá sem. Különösen tetszett a mód, ahogyan Strange személyiségének fejlődését ábrázolták: kezdetben egy arrogáns, öntelt hólyagot látunk, és legszívesebben benyúlnánk a vászonba, hogy lekeverjünk neki egy hatalmas pofont, hiszen orvos - méghozzá nem is akármilyen orvos! - létére nem a segítés vágya vezérli a kezét, hanem minél nagyobb megbecsülésre és hírnévre vágyik. A baleset azonban teljesen megtöri a lelkét, így a kórházban fekvős, gyógymódokat kétségbeesetten keresős jelenetek adják a történet drámai vonalát. Nem is tudom, láttunk-e már ennyire drámai képsorokat Marvel filmben, de véleményem szerint eddig még soha. Mellbevágó tanmese ez, amely - ha egy kicsit a dolgok mögé nézünk - gondolatokat ébreszt bennünk. Ha egyetlen cél elérésére építjük fel az életünket, s közben senki és semmi mással nem törődünk, mink marad, ha egy váratlan és tragikus esemény kirántja alólunk a talajt, és mindaz, amit eddig oly biztosan a magunkénak tudhattunk, annyira állandónak és természetesnek tűnt, hirtelen elérhetetlenné válik számunkra? És ki fog kitartani mellettünk az őt ért összes figyelmetlen, önző szó ellenére? 

 Ahogyan egyre nagyobb tudás birtokába jut, úgy alakul át Strange személyisége, és amikor az Ősmágus lelke választás elé állítja, helyesen, igazi hőshöz méltóan tud dönteni, mi pedig láthatjuk, hogy megérett a film végi nagy összecsapásra. 

 Mondanom sem kell, hogy Marvel mozi révén a látványra sem lehet panasz. A film során is elhangzik, hogy míg a Bosszúállók fizikai védelmet nyújtanak a Föld számára, addig Strange egészen más módszerrel küzd az emberiséget fenyegető ellenséggel, ez pedig lehetőséget adott a készítőknek arra, hogy egy eddig nem látott, újszerű világot tárjanak a szemünk elé. Először a Galaxis őrzőivel merészkedtek ismeretlenebb terepre, hiszen annak ellenére, hogy a Thor-filmek is eltávolodtak a bolygónktól és más világokba is elkalauzoltak minket, az űr rejtelmeit egészen másfajta feladat volt vászonra vinni. A dimenziók közötti utazások szó szerint szédületesre sikeredtek, az időnként Christopher Nolan Eredetének álomvilágát idéző összecsapások és térhajlítgatások pedig olyan látványt nyújtanak, amilyennel mostanában egészen biztos, hogy nem találkoztunk moziteremben. Így - bár az utóbbi időben a látványfilmek többsége már majdnem meggyőzött arról, hogy a 3D lassan már nem fog tudni újdonságot kínálni a közönségnek - , ez alkalommal csupán ajánlani tudom.

 Bővebben írnék a színészek alakításáról is, ha nem csupán ezerszerismételt frázisokat tudnék puffogtatni. Mindenki tisztában van Benedict Cumberbatch zsenialitásával - ez alkalommal is csípőből hozza a Sherlockhoz hasonló személyiségű, arrogáns zsenit. Személy szerint alig várom, hogy a doki és Tony Stark végre egy légtérbe kerüljenek egymással. Van egy olyan érzésem, hogy frappáns párbeszédeknek lehetünk majd szem- és fültanúi. Mads Mikkelsen minden egyes mozdulatát öröm figyelni, de tőle is megszoktuk már, hogy úgy alakítja a pszichopata hajlamú gonoszokat, mintha ráöntötték volna. Tilda Swinton karakterétől egy kissé tartottam, hiszen egy keleti harcmester bölcsnek szánt mondatai gyakran éppen az ellenkező hatást érik el, és kedvünk lenne könnyesre nevetni magunkat a monológjaikon. Az Ősmágus karaktere szerencsére egyetlen percre sem válik nevetség tárgyává, ami szintén pozitívum. Egyedül Chiwetel Ejiofor esetében éreztem úgy, hogy alakítása kevésbé emlékezetes, mint általában, bár nyilvánvaló, hogy az ő esetében sem a képességek hiánya, sokkal inkább Mordo karakterének jellegtelensége eredményezte a könnyen feledhetőséget. 

 Élvezetes film lett tehát a Doctor Strange, remekül megállja a helyét a többi szuperhősös alkotás között, emellett pedig érdekes új lehetőségeket kínál a Marvel számára. Fantasztikus dimenziók közti utazásra hív minket, amit garantáltan tátott szájjal fogunk bámulni, ha engedjük, hogy magával sodorjon a film lendülete. És ugyan miért ne engednénk? 

 Fogadok, azt hitted, együtt fogtok megöregedni. Vasárnap ebédnél körülülitek az asztalt és boldogan éltek, amíg meg nem haltok. Nem. Ez nem így működik, Rick. Többé már nem. 

Micsoda vége lett a hatodik évadnak! Bátran ki merem jelenteni, hogy a Walking Dead történetének eddigi legerősebb évadzárását láthattuk tavaly, amely után heves találgatások kezdődtek és az internetet böngészve merészebbnél merészebb teóriákba botlottunk, egyszóval: beférkőzött a tudatunkba, rabul ejtett és hosszú ideig nem is eresztett. 

 Meglehetősen furcsa a mi viszonyunk, mármint a Walking Dead-é, meg az enyém. Három évvel ezelőtt kezdődött, és bennem rögtön hevesen lángolt fel a rajongás a történet és a szereplők iránt, ez azonban csupán a harmadik évad közepéig tartott, azután pedig amolyan se veled, se nélküled viszonnyá degradálódott. Ennek ellenére fontos leszögezni, hogy vannak elvitathatatlan érdemei a sorozatnak, például az, hogy képes színt vinni egy olyan zsánerba (a zombis horroréba), amelyről azt hittük, már rég a múlté, és megbolygatása csupán kínos és cseppet sem érdekes eredményt szülne. Az is a pozitívumok közé kerülhet, hogy az első évad során bemutatott posztapokaliptikus Barátok köztből első rangú horror-drámává tudott fejlődni, mert dráma ez a javából, ahol a zombi invázió csak a körítés, amelyről az évadok előrehaladtával időnként teljesen meg is feledkezünk. 

 Viszont vannak hibái is, amelyek közül engem leginkább az ötödik szezon végére enyhén izzadtságszagúvá váló történet zavart. Kevésbé pörögtek az események és korántsem voltak elég fajsúlyosak, vagyis időnként azt éreztem, hogy a TWD háza táján is a pénz lett az úr, és már csak a minél nagyobb bevétel érdekében nyújtják a történetet, mint a rétestésztát. Igaz, nem fulladt unalomba, de általánosságban elmondható volt, hogy minden izgalmas részre jutott három másik, amelyekről abban a pillanatban megfeledkeztünk, amint elkezdett pörögni a stáblista. 

 Nem is igazán tudom, ezek után mi vitt rá, hogy belekezdjek a hatodik évadba. Talán az, hogy mostanában sok plakáton láttam a pasast a creepy baseballütővel a kezében, és felkeltette az érdeklődésemet, hogy ki lehet ő, talán a többi szereplő szeretete. Mindenesetre örülök, hogy a folytatás mellett döntöttem, ugyanis a hatodik évad igazi meglepetés volt, bár nem kellemes, és mindezt a legpozitívabb értelemben írom. Az egész évad során érezhető volt, hogy közeledik valami baljós, és amikor Negan személyében megérkezett, mindenkinek leesett az álla. A záró epizód után pedig minden Walking Dead rajongó tűkön ülve várta a folytatást, és csak egy kérdés foglalkoztatta őket: melyik szereplőtől kell hamarosan végleg elbúcsúznunk?

 Természetesen engem is hajtott a kíváncsiság, ugyanakkor tartottam attól, hogy a készítők a ma oly divatos húzással fognak élni, vagyis hogy halogatják az igazság pillanatát még pár hétig, és az első epizód a nézőket jelenleg vajmi kevéssé foglalkoztató Carol - Morgan páros szálára fog fókuszálni Rickék helyett.Szerencsére nem így történt, és a történet pontosan ott folytatódott, ahol az előző évad abbamaradt. Nem sok sorozat képes elérni, hogy a képernyőre mutogatva kiabálj, vagy erőt vegyen rajtad az émelygés, miközben a történéseket figyeled, de a Walking Dead ez alkalommal sikerrel járt, ugyanis az eddigi legmegrázóbb epizódot sikerült összerakniuk a készítőknek. Bizonyára ők is érezték, hogy ez alkalommal igazán nagyot kell durrantaniuk, ha meg akarnak felelni az elvárásoknak, vagyis nem lesz elég Eugenet, vagy Sashát beáldozni, ugyanis - lássuk be -, értük nem sokan ejtenének könnyeket. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy Daryl kiírása a sorozatból már túlment volna azon a bizonyos határon, hiszen köztudomásúlag ő a nézők zömének legnagyobb kedvence. Nem volt igazán nagy titok tehát, hogy kire esik majd a választás. Az előzetesek is beszédesek voltak, különösképp a Rick arcára fröccsenő vér keltette fel a rajongók figyelmét (amelyről végül kiderült, hogy nem is úgy került oda, ahogyan a többség elképzelte), így a szemfüles fanok ügyesen kikövetkeztették, ki lesz az áldozat. Én személy szerint még az utolsó pillanatokban is reménykedtem, hogy nem Abraham lesz a kiválasztott, hiszen ahogyan fokozatosan megismertük az érzékenyebb, emberibb oldalát, egyre jobban megkedveltem. Ráadásul pont most kellett meghalnia, mikor végre úgy tűnt, hogy révbe ért, és boldog lehet Sasha oldalán?! 

 Azonban más meglepetéseket is tartogatott az új rész. Immár nem titok, hogy két halottal nyitották a készítők az évadot, ráadásul a második személy távozása jóval megrázóbbra sikeredett, mint Abrahamé. Köztudott, hogy Glenn a képregényben is hasonló sorsa jut, mint a sorozatban, mégis sokakat meglepett a halála, hiszen ő is hatalmas közönségkedvenc volt, így megrázó, hogy ilyen hirtelen és brutális módon írták ki sztoriból. A gyilkosságokat borzasztóan naturalista módon ábrázolták Darabonték, és itt térnék rá Negan személyére, akit látva akaratlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy ki lehetett ez az ember korábban, még a vírus kitörése előtt? Pontosan olyan karakter, aki az embersége utolsó morzsáit is elvesztette, s nála ez már régen nem a túlélésről szól, hanem a hatalom megszerzéséről, a mások feletti basáskodásról, amely odáig fajul, hogy megköveteli, hogy szinte istenként tiszteljék. Elborzasztó, ahogyan lelkiismeret és szemernyi habozás nélkül gyilkol, és pontosan tudja, mi kell ahhoz, hogy egy Rickhez hasonló embert megtörjön, s ami a legrosszabb: örömét leli mások kínzásában. Mindezek mellett azonban félelmetesen karizmatikus személyiség, tehát nem csoda, hogy a nézők jelentős része már most felvette a kedvenc szereplők listájára. Őszintén remélem, hogy a készítők Negan esetében is mélyebbre ásnak a következő részekben, mert megvan benne a potenciál, hogy igazán érdekes, összetett karakter váljon belőle. 

 A csapat gyásza és megrázkódtatásai mellett Rick testi-lelki kínjai képezik az események másik sarkalatos pontját. Felüdülés volt rádöbbenni, hogy Andrew Lincolnnak sikerült végre érzelmeket kiváltania belőlem, és már azt sem bánom, hogy ez hat évadba telt neki. Nagyszerűen érzékelteti, hogy az általa alakított karakter újabb mérföldkőhöz ért az életében. Rájön, hogy vannak helyzetek, amelyekből nem tudja sem kibeszélni sem kiverekedni magát, és ez alkalommal senkitől sem számíthat segítségre. A történet ezen a ponton hozzánk, nézőkhöz is szól: megeshet, hogy muszáj feladni a büszkeségünket, meg kell hajolnunk mások akarata előtt, még akkor is, ha már a gondolattól is felfordul a gyomrunk. Ricket láthatóan összetöri a tudat, hogy csak ilyen áron tudja megmenteni a társai életét, és teljesen tanácstalan a következő lépést illetően. Mindez tökéletesen mutatja, hogy már nem a régről ismert Rick Grimest látjuk, ez pedig az új évad újabb remek lehetősége: merre viszi majd a vezető személyiségének változása a csapatot?  

 Röviden összefoglalva tehát a Walking Dead hetedik évadának nyitó epizódja a zombis sztori kedvelőinek minden elvárását kielégíti. Azoknak, akiknek most támadna kedvük bekapcsolódni a sorozat nézésébe, inkább egy korábbi évadot javasolnék kezdésnek, mert nagy a valószínűsége, hogy mindaz, aminek ebben a részben szemtanúi lesznek, csupán elrettentené őket. A vérben és könnyekben tocsogó, depresszív hangulatú képsorok újoncoknak nem ajánlottak, viszont a szereplőkkel és a történettel régebb óta kapcsolatban állók maradéktalanul elégedettek lesznek, bár a látottak fájdalmat fognak okozni. Nem akkorát, mint Lucille csókjai, de azért elég nagyot.

 Hajdanában egy szigeten, a világ túlsó felén igen különös gyerekek éltek. Mind együtt egy nagy, öreg házban, egy elvarázsolt helyen, ahol senki sem lelhetett rájuk. Nem olyanok voltak, mint más emberek. Káprázatos dolgokra voltak képesek. És mindre vigyázott egy bölcs, vén madár...

 Várható volt, hogy rövid időn belül filmadaptáció is születik Ransom Riggs Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei címet viselő bestsellerréből, elvégre minden megvan benne, amire manapság ugranak a Young Adult regények szerelmesei: romantika, bizonyos személyes tragédiák, amelyek elérik, hogy a szívünkbe fogadjuk a főszereplő fiatalokat és egy kis borzongás is, méghozzá meglehetősen újfajta módon: régi, bolhapiacról bugázott, hátborzongató múlt századi képek formájában, amely köré a nem teljesen tehetségtelen író egy közel sem hétköznapi történetet kanyarított. 

 A regény olvasása közben többször is eltűnődtem, vajon hogyan festene a nagyvásznon ez és ez a jelenet, na meg a varázslatos időhurok és a sziklás Walesi partok. A könyvekben ugyanis határozottan benne volt a potenciál, hogy egy remek látványfilm készüljön belőlük, nem véletlen tehát, hogy a stúdiók is hamar felfigyeltek rájuk. Hamarosan szállingózni kezdtek a hírek a szereposztásról, na meg a rendező személyéről, én pedig elégedetten bólogattam, hiszen ki lehetett volna alkalmasabb egy ilyen sztori dirigálására, mint a bohókás Tim Burton, aki olyan klassz dolgokat mutatott már nekünk, mint az Ollókezű Edward vagy az Ed Wood, nem is beszélve a már-már klasszikus ünnepi darabbá vált Karácsonyi Lidércnyomásról. Úgy gondoltam, hogy az ő filmjeinek hangulata pontosan illik egy ilyen adaptációhoz, így nem kis meglepetés ért, amikor napvilágra került a mozi első előzetese. Az első gondolat, ami átfutott az agyamon az volt, hogy ez aztán a színkavalkád. Mesei képsorok peregtek a szemeim előtt, amelyek szinte teljes kontrasztban álltak a könyv hangulatával, emiatt pedig sokan azonnal temetni kezdték a filmet. Az én kedvemet nem vette el az a rövidke három perces összefoglaló, hiszen fellelhetőek voltak benne az eredeti sztori vonásai, ráadásul ha jobban belegondoltam el kellett ismernem, hogy mégiscsak egy tinédzsereknek/fiatal felnőtteknek írt regényről beszélünk, így valószínűleg elvesztené a báját és erőltetetté válna, ha sötét díszletek közé és baljós félhomályba erőszakolnák. Egy olyan történetet, amelyben szuper erős kislányok és láthatatlan fiúk, na meg egy madárrá átalakuló animágus (khm, bocsánat ymbryne...) vív élet-halál harcot a lelkükre vadászó fehér szemű szörnyekkel, nem szabad véresen komolyan venni. 

 A történet főszereplője Jacob Portman, akinek kisgyermek korában a nagyapja régi képeket mutogatva varázslatos történeteket mesélt természetfeletti képességekkel bíró gyerekekről, akikkel egy gyermekotthonban élt Walesben a második világháború alatt. Jake azonban lassanként felnőtt és az életében háttérbe szorultak nagyapja meséi, egészen addig, míg egy nap az öreget kegyetlenül meggyilkolják a háza mögötti erdőben. A fiú labilissá válik, nehezen dolgozza fel a történeteket, és miután megtalálja az otthon igazgatónője által csupán néhány hónapja írt levelet, ragaszkodik ahhoz, hogy ellátogasson Walesbe és beszéljen Vándorsólyom kisasszonnyal. Abban bízik, hogy ez az utazás majd segítségére lesz az őt ért tragédia feldolgozásában, azonban hamarosan rá kell döbbennie, hogy a nagyapja történetei egytől egyig igazak voltak. A különleges gyerekekről és a rájuk vadászó szörnyekről szólók egyaránt.

 Eléggé belelkesedtem a film elejei nagyjából három perces, képeket bemutató intrót látva, amely remek alaphangulatot teremtett. A képek szerepe ezzel sajnos ki is merült, és a későbbiekben csupán néhány alkalommal kerültek elő, ami érthető, hiszen adott esetben ami a regényekben remekül működött, az a film adaptálásában meglehetősen nehezen kivitelezhető lett volna. A cselekményt beindító eseményt, azaz a nagyapa meggyilkolását rendkívüli gyorsasággal lerendezték a készítők, és elmondható, hogy az utolsó percekig ez a dinamikus történetvezetés volt jellemző a filmre. Épp emiatt egy kissé meg is ijedtem az elején, ugyanis számomra az első fél óra túl kapkodó és jelentéktelen volt, de szerencsére a gyerekekkel és Vándorsólyom kisasszonnyal való találkozás változtatott ezen, és a sztori is kidolgozottabbá vált. A regényt ismerők számára furcsa lehetett, hogy a film számos ponton a saját útját járja, és még csak érintőlegesen sem ragaszkodik az alapjául szolgáló könyvhöz, sőt esetenként úgy tűnik, mintha egyenesen a paródiája lenne. Néha olyan érzésem volt, mintha két film készült volna, amelyekből bizonyos jeleneteket nem elég gondosan összeollózva létrehoztak volna egy harmadikat. Arról beszélek, hogy olyan, mintha Tim Burton a YA könyvek és filmek fő közönségének számító 16-20 évesek helyett a 10-14 éves generációt célozta volna meg a mesei, gyakran vicceskedni próbáló elemekkel. Ha jól látom, és ez utóbbi valóban igaz, akkor viszont nem tudok mit kezdeni az egymást gyilkoló babákkal, sem a kivájt szemű hullákkal, mégis ezekben a jelenetekben érződik igazán a Burton-ös feeling, máshol nem nagyon. 

 Nagy baj tehát, hogy a film készítői nem tudták eldönteni, kinek is szánják pontosan a filmet, ahhoz pedig végkép nem voltak elég bátrak, hogy egyértelműen döntsenek egyik vagy másik út mellett. Ez a biztonsági játék pedig kimondottan az élmény rovására ment mind a 12, mind a 18 éves korosztály esetében. 

 Eddig úgy tűnhet, hogy csapnivaló lett a végeredmény, ezt azonban nem mondanám, ugyanis az előbb felsoroltaktól eltekintve remek kikapcsolódást nyújt. Vitathatatlan, hogy gyönyörűen kidolgozottak és megtervezettek a díszletek és a helyszínek, és bár Asa Butterfieldet kiskölyökként többre értékeltem a Csíkos pizsamás fiúban, a színészi játék is viszonylag rendben van. Eva Green ez alkalommal magasan kiemelkedik a többiek közül, de mivel a karakterek többségét kevés filmes tapasztalattal rendelkező gyerekek alakítják, nincs is ezen semmi csodálkozni való. Annál inkább tátva maradt a szám Samuel L. Jackson ripacs főgonoszát látva. És nem az ámulattól. A külsője szempontjából minden adott lett volna, hogy nyugtalanságot keltsen a nézőben, legalábbis magasan verte a Slenderman-szerű izéket, de amint kinyitotta a száját, elveszett a varázs. Nincsenek a gonoszokra jellemző felvágós, "világmegváltó" gondolatokkal teletűzdelt monológjai, de még frappáns egysorosai sem és a poénnak szánt megjegyzései is legfeljebb egy-egy kínos mosolyt préselnek ki belőlünk. 

 Mindezek ellenére azt tanácsolom, hogy aki egy könnyed, két órányi kikapcsolódásra vágyik és nem vár mélyen szántó gondolatokat, na meg hajlandó szemet hunyni a logikai bukfencek és a néhol gyermeteg történetvezetés fölött, bátran üljön be a filmre. Ha nem olvasta a regény és nem Samuel L. Jackson rajongó, nem fog csalódni. 

 A végén mindannyian állatokká válunk, akik kikaparják egymás szemét a túlélésért.

Régóta szemeztem már M. J. Arlidge Ecc pecc című regényével, ugyanis hiába mondogatják sokan, hogy nagyot tudunk bukni, ha csupán borító alapján választunk könyvet (ne adj' Isten az alapján ítéljük meg), azért ez akkor is egy nagyon fontos szempont tud lenni. Márpedig ennek a regénynek igencsak figyelemfelkeltő a borítója, ráadásul a fülszövegén és a hátoldalán feltüntetett tartalom és a csalogató, olvasásra buzdító mondatok is megerősítették bennem a döntést, hogy ezt a könyvet el kell olvasnom. 

 Nem fogok zsákbamacskát árulni, inkább egyértelműen kijelentem már az elején, hogy nem okozott számomra csalódást a regény. Beteljesítette azt, amiért íródott: szórakoztatott, feszültségben tartott és végül, ami minden thrillernek és kriminek a kutya kötelessége: kissé el is borzasztott. Na de kezdjük csak az elején!

 A történetet dióhéjban úgy lehetne bemutatni, hogy a regény főszereplőjének, Helen Grace felügyelőnek egy szellemként mozgó és tevékenykedő sorozatgyilkos után kell nyomoznia, akinek a módszere is rendkívül szokatlan. Mindig párosával rabolja el az áldozatait, majd választás elé állítja őket: vagy megölik a társukat, vagy ők maguk halnak meg. 

 Az alapkoncepció elég egyszerűnek tűnik, azonban mivel az írónő remekül mozgatja a szálakat, ezért képes arra, hogy szinte az utolsó oldalakig teljes homályban tartsa az olvasót a gyilkos kilétét illetően. Különösen tetszett a könyv szerkesztése, azon belül is az, hogy a fejezetek minden esetben csupán néhány oldal hosszúságúak voltak, sőt akadt olyan is, amely a fél oldalnyi terjedelmet sem haladta meg. Zömében Grace felügyelő szemszögéből követhetjük a nyomozás menetét, de az írónő ügyesen adagolja nekünk a Helen magánéletével kapcsolatos információkat is, amelyek korántsem elhanyagolhatóak a történet szempontjából, hiszen a nőnek a múltjában kell keresnie a nyomokat, amelyek elvezetnek a gyilkoshoz. Be kell valljam, hogy főszereplő vagy sem, nem igazán nőtt a szívemhez a karakter, habár azt sem mondom, hogy ellenszenvesnek találtam. Egyszerűen csak teljesen közömbös maradtam iránta, ami akárhogy is nézzük, nem éppen pozitívum. Mi is foghatott volna meg benne, amikor az egész élettörténete merően közhelyes és elcsépelt? Azon kevés sikeres emberek közé tartozik, akik a nehéz gyermekkor és az embert próbáló körülmények ellenére képesek leküzdeni a démonaikat és a múltjuk kísérteteit: rendőrnek áll, s fokról fokra kapaszkodik fel a ranglétrán, míg megbecsült felügyelő válik belőle. Elkönyveltem magamban, mint munkamániás, karrierista nőszemélyt, aki felé mindenki tisztelettel fordul, de senki sem közeledik hozzá, hiszen annyira távolinak és elérhetetlennek tűnik. Arra megfelelő volt ugyan, hogy bemutassa nekünk a nyomozás folyamatát, de ennél többet nem voltam képes meglátni benne. Talán nem is akartam... 

 Sokkal érdekesebbnek találtam a gyilkos, az áldozatok vagy éppen a mellékszereplők fejezeteit, utóbbiak közül pedig Mark az, akit kiemelnék. A személyes tragédiáival, a tönkrement életével, és a kislányáért folytatott soha nem szűnő küzdelmével sokkal emberibb karakternek láttam, mint Helent. 

 Mint azt már említettem, a történetre nem lehet panasz, ugyanis az Ecc pecc egy olyan regény tipikus esete, amelyet az ember nem tud és nem is akar kiadni a kezéből addig, amíg az utolsó betűig el nem olvasta. Igazán nehéz lenne ennél többet mondani a történetről anélkül, hogy spoilerezésbe fulladnánk, ugyanis bőven vannak benne fordulatok még akkor is, amikor már azt hinnénk, hogy a dolgok kezdenek rendeződni és értelmet nyerni. 

 Amit azonban a M. J. Arlidge legnagyobb érdemének tartok az a történet emberi oldalának megmutatása. Nem torkollik értelmetlen és érthetetlen happy endbe, és ez az, ami életszagúvá teszi. Ha egy embert hetekig fogva tartanak és éheztetnek, majd arra kényszerítenek, hogy ölje meg egy ismerősét, máskülönben ő kerül a mészárszékre, akkor a szerencsétlen flótásnak elég kicsi esélye van arra, hogy ép ésszel kerüljön ki ebből a rémálomból. Ezt pedig az írónő remekül érzékelteti. Szemlélteti, milyen az, amikor valaki megjárja a poklok poklát, majd apránként elveszíti minden emberségét, s nem lesz több egy állatnál, ami bármit megtenne, hogy mentse a bőrét. És ha sikerül túlélnie? Mi következik akkor? Egy dolog bizonyos: nem az öröm és a boldogság, hiszen milyen ember az, aki egy életen át képes cipelni a vállán az általa elkövetett gyilkosság súlyos terhét?

 Összegzésképpen tehát annyit mondanék, hogy a regény pontosan azt nyújtotta számomra, amit elvártam tőle, talán még egy kicsit többet is. Azt mindenesetre biztosra veszem, hogy fogok még olvasni az írónőtől, és mindenki másnak is ajánlani tudom, hogy tegyen így, ha egy pár napos kikapcsolódásra, na meg egy kis borzongásra vágyik az egyre hűvösebbre forduló őszi időben. 

 A pszichopaták nem őrültek. Tisztában vannak a tetteikkel és a tetteik következményeivel.

 Mit is gondoltam, mi az, amit a Hannibal-tól kapni fogok? Mi hajtott, amikor elkezdtem nézni? Mire számítottam? 

 Nos, talán egy hátborzongatóan visszafogott és emberinek tűnő főgonoszra, akinek már egyetlen pillantásától kiráz a hideg, emberevésre, de azért diszkréten, hiszen azért mégis vannak határok, amiket nem illik átlépni még a képernyőn sem. Mindössze ezeket az elvárásokat támasztottam Bryan Fuller sorozata elé, tehát nagyon kontár munkának kellett volna lennie ahhoz, hogy csalódást okozzon. Mondhatnám, hogy ifjú és naiv voltam ezekkel a gondolatokkal a fejemben, de nem teszem, mert egyrészt fellengzősen hangozna egy tizennyolc éves valaki szájából, másrészt pedig felhoznám a mentségemre, hogy akkoriban már bőven túl voltam a sorozat alapjául szolgáló, A bárányok hallgatnak című legendán, tehát nem volt teljesen idegen tőlem a téma. Arra viszont, aminek szemtanúja voltam tizenháromszor negyvenöt percen keresztül, sem Jonathan Demme, sem Anthony Hopkins nem készített fel. 

Ritka adottság, hogy egy rendező folyamatosan, a megfelelő mennyiségben képes adagolni a feszültséget, és bár az események nem pörögnek olyan sebességgel, hogy a néző beleszédül, egy epizód sem fullad unalomba. Azonban Fuller képes volt ezt véghez vinni, és hogy végül mivé vált a Hannibal? Egy kivételes alapossággal, képkockáról képkockára megtervezett remekmű lett belőle, amelyben nincs helye vakvágányoknak, sem  ostoba szereplőknek - maximum a vacsoraasztalon. 

 Az igazság az, hogy az évad első két része még nem igazán csap bele a lecsóba, inkább előkészíti a porondot a későbbi események számára, viszont ennek ellenére sem lehet azt mondani, hogy érdektelenné válnának. Megismerkedünk minden szereplővel, akiknek a későbbiekben fontos szerepük lesz (közülük is leginkább a Will - Hannibal - Jack triumvirátus kapja a legnagyobb hangsúlyt), illetve kapunk egy kis ízelítőt (haha...) a címszereplő sötét oldalából is. 

 Kezdetben a történet kissé hajaz egy elferdített helyszínelős sorozatra, bár feltétlenül megjegyzendő, hogy mérföldkövekkel többet nyújt annál. Sorra jönnek a betegesebbnél betegesebb esetek (az első negyvenöt perc után rájöttem, hogy többet bír el a képernyő, mint azt korábban gondoltam, és a java még csak ezután következett), amelyeket látszólag felgördítenek Crawfordék, de azért nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy ott feszül közöttük az a láthatatlan szál, amely összeköti az összeset. Ennek a mozgatója pedig nem más, mint Dr Lecter, aki ebben az időben (a sorozat a Vörös sárkány történésein alapul), megbecsült és elismert pszichiáterként dolgozik, és segítséget nyújt az FBI különleges osztályának az elmebeteg bűnözők elfogásában. Mindez pedig értelemszerűen rendkívül nagy mozgásteret nyújt neki, hogy észrevétlenek maradjanak azon tettei, amelyeket olyan régóta tart titokban, hiszen ki is gyanakodna rá? A sorozat felétől a készítők jobban középpontba helyezik őt, és számomra végig érdekes volt látni, ahogy az egyik jelenetben még kifinomult úriemberként fogadja a pácienseket, a következőben azonban már módszeresen feldarabolja valakinek a testét, ezután pedig vacsorát ad egy egész asztaltársaságnak. Az évad utolsó harmada sokkal inkább Will Grahamre fókuszál. Tanúi lehetünk a fokozatos leépülésének majd hanyatlásának, miközben egyre többször fordul meg a fejünkben a kérdés, hogy Hannibal vajon csak eszköznek tekinti őt, vagy esetleg érez iránta fikarcnyi törődést is, bármennyire is valószínűtlennek tűnik az utóbbi. 

 A figyelmünket egy pillanatra sem eresztő történet hangulatához nagyban hozzájárulnak a csodálatos díszletek, helyszínek és a párbeszédek, amelyek tulajdonképpen a pillérek, amelyekre a mű épül (direkt utalással mondhatnám, hogy a totemoszlop alapjai). A fény-árnyék játékok, a közeli-távoli vágások méginkább hozzájárulnak a feszültségteremtéshez, a párbeszédek gondolkodásra kényszerítenek, ugyanis a Hannibal nem egy olyan sorozat, amelyen félszívvel lehet nézni, és oda is figyelni rá, meg nem is. Itt nincs helye ostoba szereplőnek, és ez az, amely az egyik hatalmas erőssége a sorozatnak. Nem állítja szembe a zsenit (Hannibal) az ostobákkal (Crawford és csapata), akik aztán úgy ugrálnak, ahogy ő fütyül, és képtelenek észrevenni, ami az orruk előtt folyik. Hannibal ugyan ügyes játékos, ezt meg kell hagyni, de Jack személyében vetélytársra talált, mégpedig nem is akármilyenre. 

 Csak pár szót szólnék még a díszletről, amely itt mestermunka, s látszik, hogy a készítők egyetlen részletet sem vetek félvállról. (Csak egy apró példa: emlékezetesek és tiszteletre méltóak a Stanley Kubrick előtti fejhajtások.)

 A színészek közül magasan kiemelkedik Mads Mikkelsen és Hugh Dancy. Fantasztikusan működnek együtt, és külön-külön is tündöklő csillagok. Kövezzenek meg, de akkor is ki fogom mondani: szerintem Mads Mikkelsen rátett egy lapáttal Hopkins alakítására, és egy olyan komplex karaktert "szolgált fel" nekünk, akit - bármennyire is szégyelljük magunkat emiatt -, nem vagyunk képesek gyűlölni, és akarva akaratlanul is lesz egy-egy pont, amikor igenis szorítunk azért, hogy megússza. 

 A Hannibal első évada tehát egy olyan élményt nyújtott számomra, amelyet már régóta egyetlen másik sorozat sem, és bár lehetett volna attól tartani, hogy a második évad nem fogja tudni felvenni vele a versenyt, én ettől egy cseppet sem féltem. Tulajdonképpen még egy aprócska bizonytalanság sem volt bennem. Bíztam benne, és igazam is lett, de erről talán majd később. 

 (Még egy utolsó megjegyzés: külön respect az évad zárójelenetéért. Van egy olyan érzésem, hogy fogjuk mi még látni ugyanezt, csak éppen egy másik személlyel a rácsok mögött.)