Hajdanában egy szigeten, a világ túlsó felén igen különös gyerekek éltek. Mind együtt egy nagy, öreg házban, egy elvarázsolt helyen, ahol senki sem lelhetett rájuk. Nem olyanok voltak, mint más emberek. Káprázatos dolgokra voltak képesek. És mindre vigyázott egy bölcs, vén madár...

 Várható volt, hogy rövid időn belül filmadaptáció is születik Ransom Riggs Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei címet viselő bestsellerréből, elvégre minden megvan benne, amire manapság ugranak a Young Adult regények szerelmesei: romantika, bizonyos személyes tragédiák, amelyek elérik, hogy a szívünkbe fogadjuk a főszereplő fiatalokat és egy kis borzongás is, méghozzá meglehetősen újfajta módon: régi, bolhapiacról bugázott, hátborzongató múlt századi képek formájában, amely köré a nem teljesen tehetségtelen író egy közel sem hétköznapi történetet kanyarított. 

 A regény olvasása közben többször is eltűnődtem, vajon hogyan festene a nagyvásznon ez és ez a jelenet, na meg a varázslatos időhurok és a sziklás Walesi partok. A könyvekben ugyanis határozottan benne volt a potenciál, hogy egy remek látványfilm készüljön belőlük, nem véletlen tehát, hogy a stúdiók is hamar felfigyeltek rájuk. Hamarosan szállingózni kezdtek a hírek a szereposztásról, na meg a rendező személyéről, én pedig elégedetten bólogattam, hiszen ki lehetett volna alkalmasabb egy ilyen sztori dirigálására, mint a bohókás Tim Burton, aki olyan klassz dolgokat mutatott már nekünk, mint az Ollókezű Edward vagy az Ed Wood, nem is beszélve a már-már klasszikus ünnepi darabbá vált Karácsonyi Lidércnyomásról. Úgy gondoltam, hogy az ő filmjeinek hangulata pontosan illik egy ilyen adaptációhoz, így nem kis meglepetés ért, amikor napvilágra került a mozi első előzetese. Az első gondolat, ami átfutott az agyamon az volt, hogy ez aztán a színkavalkád. Mesei képsorok peregtek a szemeim előtt, amelyek szinte teljes kontrasztban álltak a könyv hangulatával, emiatt pedig sokan azonnal temetni kezdték a filmet. Az én kedvemet nem vette el az a rövidke három perces összefoglaló, hiszen fellelhetőek voltak benne az eredeti sztori vonásai, ráadásul ha jobban belegondoltam el kellett ismernem, hogy mégiscsak egy tinédzsereknek/fiatal felnőtteknek írt regényről beszélünk, így valószínűleg elvesztené a báját és erőltetetté válna, ha sötét díszletek közé és baljós félhomályba erőszakolnák. Egy olyan történetet, amelyben szuper erős kislányok és láthatatlan fiúk, na meg egy madárrá átalakuló animágus (khm, bocsánat ymbryne...) vív élet-halál harcot a lelkükre vadászó fehér szemű szörnyekkel, nem szabad véresen komolyan venni. 

 A történet főszereplője Jacob Portman, akinek kisgyermek korában a nagyapja régi képeket mutogatva varázslatos történeteket mesélt természetfeletti képességekkel bíró gyerekekről, akikkel egy gyermekotthonban élt Walesben a második világháború alatt. Jake azonban lassanként felnőtt és az életében háttérbe szorultak nagyapja meséi, egészen addig, míg egy nap az öreget kegyetlenül meggyilkolják a háza mögötti erdőben. A fiú labilissá válik, nehezen dolgozza fel a történeteket, és miután megtalálja az otthon igazgatónője által csupán néhány hónapja írt levelet, ragaszkodik ahhoz, hogy ellátogasson Walesbe és beszéljen Vándorsólyom kisasszonnyal. Abban bízik, hogy ez az utazás majd segítségére lesz az őt ért tragédia feldolgozásában, azonban hamarosan rá kell döbbennie, hogy a nagyapja történetei egytől egyig igazak voltak. A különleges gyerekekről és a rájuk vadászó szörnyekről szólók egyaránt.

 Eléggé belelkesedtem a film elejei nagyjából három perces, képeket bemutató intrót látva, amely remek alaphangulatot teremtett. A képek szerepe ezzel sajnos ki is merült, és a későbbiekben csupán néhány alkalommal kerültek elő, ami érthető, hiszen adott esetben ami a regényekben remekül működött, az a film adaptálásában meglehetősen nehezen kivitelezhető lett volna. A cselekményt beindító eseményt, azaz a nagyapa meggyilkolását rendkívüli gyorsasággal lerendezték a készítők, és elmondható, hogy az utolsó percekig ez a dinamikus történetvezetés volt jellemző a filmre. Épp emiatt egy kissé meg is ijedtem az elején, ugyanis számomra az első fél óra túl kapkodó és jelentéktelen volt, de szerencsére a gyerekekkel és Vándorsólyom kisasszonnyal való találkozás változtatott ezen, és a sztori is kidolgozottabbá vált. A regényt ismerők számára furcsa lehetett, hogy a film számos ponton a saját útját járja, és még csak érintőlegesen sem ragaszkodik az alapjául szolgáló könyvhöz, sőt esetenként úgy tűnik, mintha egyenesen a paródiája lenne. Néha olyan érzésem volt, mintha két film készült volna, amelyekből bizonyos jeleneteket nem elég gondosan összeollózva létrehoztak volna egy harmadikat. Arról beszélek, hogy olyan, mintha Tim Burton a YA könyvek és filmek fő közönségének számító 16-20 évesek helyett a 10-14 éves generációt célozta volna meg a mesei, gyakran vicceskedni próbáló elemekkel. Ha jól látom, és ez utóbbi valóban igaz, akkor viszont nem tudok mit kezdeni az egymást gyilkoló babákkal, sem a kivájt szemű hullákkal, mégis ezekben a jelenetekben érződik igazán a Burton-ös feeling, máshol nem nagyon. 

 Nagy baj tehát, hogy a film készítői nem tudták eldönteni, kinek is szánják pontosan a filmet, ahhoz pedig végkép nem voltak elég bátrak, hogy egyértelműen döntsenek egyik vagy másik út mellett. Ez a biztonsági játék pedig kimondottan az élmény rovására ment mind a 12, mind a 18 éves korosztály esetében. 

 Eddig úgy tűnhet, hogy csapnivaló lett a végeredmény, ezt azonban nem mondanám, ugyanis az előbb felsoroltaktól eltekintve remek kikapcsolódást nyújt. Vitathatatlan, hogy gyönyörűen kidolgozottak és megtervezettek a díszletek és a helyszínek, és bár Asa Butterfieldet kiskölyökként többre értékeltem a Csíkos pizsamás fiúban, a színészi játék is viszonylag rendben van. Eva Green ez alkalommal magasan kiemelkedik a többiek közül, de mivel a karakterek többségét kevés filmes tapasztalattal rendelkező gyerekek alakítják, nincs is ezen semmi csodálkozni való. Annál inkább tátva maradt a szám Samuel L. Jackson ripacs főgonoszát látva. És nem az ámulattól. A külsője szempontjából minden adott lett volna, hogy nyugtalanságot keltsen a nézőben, legalábbis magasan verte a Slenderman-szerű izéket, de amint kinyitotta a száját, elveszett a varázs. Nincsenek a gonoszokra jellemző felvágós, "világmegváltó" gondolatokkal teletűzdelt monológjai, de még frappáns egysorosai sem és a poénnak szánt megjegyzései is legfeljebb egy-egy kínos mosolyt préselnek ki belőlünk. 

 Mindezek ellenére azt tanácsolom, hogy aki egy könnyed, két órányi kikapcsolódásra vágyik és nem vár mélyen szántó gondolatokat, na meg hajlandó szemet hunyni a logikai bukfencek és a néhol gyermeteg történetvezetés fölött, bátran üljön be a filmre. Ha nem olvasta a regény és nem Samuel L. Jackson rajongó, nem fog csalódni.