És kezdhetjük is! Levegőt vehettek, pisloghattok, sírhattok... oké. Nyilván mind ezt fogjátok tenni. 

 Hihetetlen, de már nyolc hét eltelt a The Walking Dead hetedik szezonjának évadnyitó epizódja óta, ez pedig azt jelenti, hogy elérkezett az idő, hogy a sorozat - a rajongók legnagyobb elégedetlenségére - "téli szünetre" vonuljon. Rick és csapata legközelebb majd csak februárban térnek vissza a képernyőkre, addig pedig nem árt áttekinteni, mit is kaptunk ettől a bizonyos hetedik (fél)évadtól. Már a legelején le kell szögeznem, hogy a sorozatnak többé-kevésbé sikerült tartania a rajongók által megszokott és elvárt színvonalat, de a nyitórész (amelyről egy korábbi posztban részletesen kifejtettem a véleményemet) számomra szinte katartikus élményét nem sikerült túlszárnyalnia. 

 A sztori ott tart, hogy miután az új, ügyeletes rosszfiú, Negan keményen megbüntette Rickéket, amiért olyan dolgokba avatkoztak, amelyekbe nem kellett volna, kedvenc apokaliptikus túlélőcsapatunk (legalábbis a megmaradt része) megtörve ugyan, de visszatér Alexandriába, s kénytelenek megbékélni a tudattal, hogy immár ők is részesei a Megváltók által kiépített, szinte diktatórikusnak mondható rendszernek, ami annyit jelent, hogy ezentúl minden, amit birtokolnak egyben Negané is, akinek feltétlen engedelmességgel tartoznak. Természetesen nem mindenkinek sikerül belenyugodnia a dolgok alakulásába, hiszen azoknak, akik már megtapasztalták, milyen szabadon élni, nem akaródzik olyan könnyen térdet hajtani. 

 Korábban a sorozat alapvető pozitívumai közé tartozott, hogy kellő mennyiségű időt szánt egy-egy újonnan érkezett karakter bemutatására, illetve motivációinak megismertetésére. Sajnálatos módon úgy tűnik, hogy e jó szokásukkal felhagytak a készítők, ugyanis kimondottan negatív dologként éltem meg, hogy az eddig látott nyolc részben egyetlen helyszínen vagy szereplő mellett sem ragadtunk le hosszabb ideig, ezáltal pedig - számomra legalábbis - zavaróan széttagolttá vált a történet, és míg a legnagyobb jóindulattal is csupán jelentéktelennek nevezhető karakterek indokolatlanul hosszú játékidőt kaptak, addig másokat, akikre minden bizonnyal jóval többen lettünk volna kíváncsiak, alig láthattunk ez alatt a nyolc epizód alatt. Ilyen módon negyven percen át figyelhettem unottan, miként szerencsétlenkedik, és sodorja magát veszélybe újra meg újra Tara, és bár nyilvánvaló volt, hogy az egész neki szentelt epizódnak egyetlen célja van - bemutatni még egy, a Megváltók ellen potenciálisan harcba hívható közösséget -, mindezt jóval érdekesebben is meg lehetett volna tenni, ha olyan szereplő köré építik a sztorinak ezen szálát, aki egy hajszálnyival nagyobb népszerűségnek örvend a rajongók körében - lássuk be, nem lett volna nehéz ilyet találni. Zavaróan keveset találkoztunk Ezekiellel és persze Shivával, holott az alexandriai események mellett Carol és Morgan történetszálában volt a legnagyobb potenciál; ennek ellenére még a Hilltopban játszódó eseményekből is többet kaptunk, mint a Királyságban történtekből. 

 A negatívumok sorolásának sajnos még nincs vége, ugyanis feltétlenül meg kell említeni azt is, hogy maguk az események sem igazán haladtak előre, amely - tekintve, hogy az elmúlt két hónapban (ha jól számolom) több, mint hat órát töltöttünk a sorozat nézésével - meglehetősen lelombozó. Persze lehet azzal érvelni, hogy a záróepizód során nagyot fordult a kocka, azért - lássuk be -, annál az öt percnél, amelyben ismét egymásra talált a régi csapat, jóval több izgalmat vártak a rajongók. Nekem úgy tűnt, a történet végig egy helyben toporog, egyes karakterek a végtelenségig ismételgetik, hogy bele kell nyugodni az új rendszerbe, míg mások azt hajtogatják, hogy minél előbb le kell verni a láncaikat és tenni valamit a terror ellen, de valójában az utóbbinak is csak a szája jár, és épp úgy nem cselekszik semmit, mint az előbbi, a hosszú, mindenféle tartalomtól mentes dialógusokból pedig nehéz izgalmas történetet kreálni. 

 A szereplők esetében sem beszélhetünk komolyabb karakterfejlődésről, olyannyira nem, hogy egyiküknek-másikuknak a képernyőn keresztül is kedvem lett volna kiosztani néhány pofont. Rick és Eugene jórészt csak elkeseredett arccal, időnként pedig - a változatosság kedvéért -, könnyes szemmel bámulnak a kamerába, miközben semmi igazán hasznos dolgot nem cselekszenek, Carol epizódról epizódra egyre életképtelenebbé válik, Daryl (akinek az életéért már régen nem tudunk aggódni, hiszen tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy a készítőknek nincs annyi vér a pucájukban, hogy a nézők haragját kockáztatva akár csak a haja szálát is meggörbítsék) történetszála pedig kimerül annyiban, hogy fogcsikorgatva tűri a fogságban őt érő megpróbáltatásokat, majd Jézussal együtt szerencsésen visszatér a többiekhez, és mindez idő alatt jó, ha két mondat elhagyja a száját. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ezt mondom majd, de jelenleg úgy tűnik, hogy a hetedik évadra Carl vált a csapat legtökösebb tagjává, és így az egyedüli olyan személlyé, aki nem merül önsajnálatba és nyalogatja a sebeit, hanem tenni is próbál valamit a helyzetük javítása érdekében (még akkor is, ha a tervei átgondolatlanok és ostoba módon kivitelezi őket). 

 Nem hiszem, hogy bárki számára is újdonságot jelent, ha azt mondom: az eddig látott részek legemlékezetesebb és legnagyobb élményt adó jelenetei egybeforrtak az aktuális főgonosz nevével. Az igazság az, hogy Jeffrey Dean Morgannél fantasztikusabb és hitelesebb Negant el sem tudnék képzelni, ugyanis tökéletes összetettséggel és részletgazdagon formálja meg a figurát, s talán épp ez az oka, hogy a nézők többsége egész egyszerűen képtelen szívből gyűlölni az általa alakított karaktert. Nehéz kiigazodni rajta, néha szinte lehetetlen eldönteni, hogy valóban képes-e érzelmeket tanúsítani mások iránt, vagy csak rendkívül jó színész, és az alakítása csupán az átverést szolgálja, így nagyon remélem, hogy a későbbiekben arról is kapunk információt, hogy milyen volt az élete a zombi apokalipszist megelőzően és mitől vált valódi pszichopatává, aki vigyorogva képes egy tüzes vasalóval leégetni mások arcát. Ezek mellett ráadásul kimeríthetetlen humorforrás, és jelenleg úgy tűnik, hogy az egyetlen karakter, aki időről időre képes meglepetéseket okozni a nézőknek.

 A The Walking Dead hetedik évadának első fele tehát nem szolgált túl sok újdonsággal, mégsem nevezném rosszul sikerültnek, vagy unalmasnak, csak arról van szó, hogy számomra úgy tűnik, csinál néhány szükségtelen vargabetűt, mielőtt rátérne a történetnek azon részére, amely mindenkit foglalkoztat. Nem vet fel új kérdéseket, és a szükségtelenül elnyújtott félévadzáró nyolcadik részt látva sem fogunk tűkön ülve várakozni a következő epizódra, ugyanis nem tudott meglepetést okozni: afelé a végkimenetel felé halad, amely felé mindig is tudtuk, hogy haladni fog, a kérdés csak az, hogy a sorozat a későbbiekben lesz-e elég bátor ahhoz, hogy megugorja a lécet, amelyet az idei évad első részével felállított önmagának.