Fogadok, azt hitted, együtt fogtok megöregedni. Vasárnap ebédnél körülülitek az asztalt és boldogan éltek, amíg meg nem haltok. Nem. Ez nem így működik, Rick. Többé már nem. 

Micsoda vége lett a hatodik évadnak! Bátran ki merem jelenteni, hogy a Walking Dead történetének eddigi legerősebb évadzárását láthattuk tavaly, amely után heves találgatások kezdődtek és az internetet böngészve merészebbnél merészebb teóriákba botlottunk, egyszóval: beférkőzött a tudatunkba, rabul ejtett és hosszú ideig nem is eresztett. 

 Meglehetősen furcsa a mi viszonyunk, mármint a Walking Dead-é, meg az enyém. Három évvel ezelőtt kezdődött, és bennem rögtön hevesen lángolt fel a rajongás a történet és a szereplők iránt, ez azonban csupán a harmadik évad közepéig tartott, azután pedig amolyan se veled, se nélküled viszonnyá degradálódott. Ennek ellenére fontos leszögezni, hogy vannak elvitathatatlan érdemei a sorozatnak, például az, hogy képes színt vinni egy olyan zsánerba (a zombis horroréba), amelyről azt hittük, már rég a múlté, és megbolygatása csupán kínos és cseppet sem érdekes eredményt szülne. Az is a pozitívumok közé kerülhet, hogy az első évad során bemutatott posztapokaliptikus Barátok köztből első rangú horror-drámává tudott fejlődni, mert dráma ez a javából, ahol a zombi invázió csak a körítés, amelyről az évadok előrehaladtával időnként teljesen meg is feledkezünk. 

 Viszont vannak hibái is, amelyek közül engem leginkább az ötödik szezon végére enyhén izzadtságszagúvá váló történet zavart. Kevésbé pörögtek az események és korántsem voltak elég fajsúlyosak, vagyis időnként azt éreztem, hogy a TWD háza táján is a pénz lett az úr, és már csak a minél nagyobb bevétel érdekében nyújtják a történetet, mint a rétestésztát. Igaz, nem fulladt unalomba, de általánosságban elmondható volt, hogy minden izgalmas részre jutott három másik, amelyekről abban a pillanatban megfeledkeztünk, amint elkezdett pörögni a stáblista. 

 Nem is igazán tudom, ezek után mi vitt rá, hogy belekezdjek a hatodik évadba. Talán az, hogy mostanában sok plakáton láttam a pasast a creepy baseballütővel a kezében, és felkeltette az érdeklődésemet, hogy ki lehet ő, talán a többi szereplő szeretete. Mindenesetre örülök, hogy a folytatás mellett döntöttem, ugyanis a hatodik évad igazi meglepetés volt, bár nem kellemes, és mindezt a legpozitívabb értelemben írom. Az egész évad során érezhető volt, hogy közeledik valami baljós, és amikor Negan személyében megérkezett, mindenkinek leesett az álla. A záró epizód után pedig minden Walking Dead rajongó tűkön ülve várta a folytatást, és csak egy kérdés foglalkoztatta őket: melyik szereplőtől kell hamarosan végleg elbúcsúznunk?

 Természetesen engem is hajtott a kíváncsiság, ugyanakkor tartottam attól, hogy a készítők a ma oly divatos húzással fognak élni, vagyis hogy halogatják az igazság pillanatát még pár hétig, és az első epizód a nézőket jelenleg vajmi kevéssé foglalkoztató Carol - Morgan páros szálára fog fókuszálni Rickék helyett.Szerencsére nem így történt, és a történet pontosan ott folytatódott, ahol az előző évad abbamaradt. Nem sok sorozat képes elérni, hogy a képernyőre mutogatva kiabálj, vagy erőt vegyen rajtad az émelygés, miközben a történéseket figyeled, de a Walking Dead ez alkalommal sikerrel járt, ugyanis az eddigi legmegrázóbb epizódot sikerült összerakniuk a készítőknek. Bizonyára ők is érezték, hogy ez alkalommal igazán nagyot kell durrantaniuk, ha meg akarnak felelni az elvárásoknak, vagyis nem lesz elég Eugenet, vagy Sashát beáldozni, ugyanis - lássuk be -, értük nem sokan ejtenének könnyeket. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy Daryl kiírása a sorozatból már túlment volna azon a bizonyos határon, hiszen köztudomásúlag ő a nézők zömének legnagyobb kedvence. Nem volt igazán nagy titok tehát, hogy kire esik majd a választás. Az előzetesek is beszédesek voltak, különösképp a Rick arcára fröccsenő vér keltette fel a rajongók figyelmét (amelyről végül kiderült, hogy nem is úgy került oda, ahogyan a többség elképzelte), így a szemfüles fanok ügyesen kikövetkeztették, ki lesz az áldozat. Én személy szerint még az utolsó pillanatokban is reménykedtem, hogy nem Abraham lesz a kiválasztott, hiszen ahogyan fokozatosan megismertük az érzékenyebb, emberibb oldalát, egyre jobban megkedveltem. Ráadásul pont most kellett meghalnia, mikor végre úgy tűnt, hogy révbe ért, és boldog lehet Sasha oldalán?! 

 Azonban más meglepetéseket is tartogatott az új rész. Immár nem titok, hogy két halottal nyitották a készítők az évadot, ráadásul a második személy távozása jóval megrázóbbra sikeredett, mint Abrahamé. Köztudott, hogy Glenn a képregényben is hasonló sorsa jut, mint a sorozatban, mégis sokakat meglepett a halála, hiszen ő is hatalmas közönségkedvenc volt, így megrázó, hogy ilyen hirtelen és brutális módon írták ki sztoriból. A gyilkosságokat borzasztóan naturalista módon ábrázolták Darabonték, és itt térnék rá Negan személyére, akit látva akaratlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy ki lehetett ez az ember korábban, még a vírus kitörése előtt? Pontosan olyan karakter, aki az embersége utolsó morzsáit is elvesztette, s nála ez már régen nem a túlélésről szól, hanem a hatalom megszerzéséről, a mások feletti basáskodásról, amely odáig fajul, hogy megköveteli, hogy szinte istenként tiszteljék. Elborzasztó, ahogyan lelkiismeret és szemernyi habozás nélkül gyilkol, és pontosan tudja, mi kell ahhoz, hogy egy Rickhez hasonló embert megtörjön, s ami a legrosszabb: örömét leli mások kínzásában. Mindezek mellett azonban félelmetesen karizmatikus személyiség, tehát nem csoda, hogy a nézők jelentős része már most felvette a kedvenc szereplők listájára. Őszintén remélem, hogy a készítők Negan esetében is mélyebbre ásnak a következő részekben, mert megvan benne a potenciál, hogy igazán érdekes, összetett karakter váljon belőle. 

 A csapat gyásza és megrázkódtatásai mellett Rick testi-lelki kínjai képezik az események másik sarkalatos pontját. Felüdülés volt rádöbbenni, hogy Andrew Lincolnnak sikerült végre érzelmeket kiváltania belőlem, és már azt sem bánom, hogy ez hat évadba telt neki. Nagyszerűen érzékelteti, hogy az általa alakított karakter újabb mérföldkőhöz ért az életében. Rájön, hogy vannak helyzetek, amelyekből nem tudja sem kibeszélni sem kiverekedni magát, és ez alkalommal senkitől sem számíthat segítségre. A történet ezen a ponton hozzánk, nézőkhöz is szól: megeshet, hogy muszáj feladni a büszkeségünket, meg kell hajolnunk mások akarata előtt, még akkor is, ha már a gondolattól is felfordul a gyomrunk. Ricket láthatóan összetöri a tudat, hogy csak ilyen áron tudja megmenteni a társai életét, és teljesen tanácstalan a következő lépést illetően. Mindez tökéletesen mutatja, hogy már nem a régről ismert Rick Grimest látjuk, ez pedig az új évad újabb remek lehetősége: merre viszi majd a vezető személyiségének változása a csapatot?  

 Röviden összefoglalva tehát a Walking Dead hetedik évadának nyitó epizódja a zombis sztori kedvelőinek minden elvárását kielégíti. Azoknak, akiknek most támadna kedvük bekapcsolódni a sorozat nézésébe, inkább egy korábbi évadot javasolnék kezdésnek, mert nagy a valószínűsége, hogy mindaz, aminek ebben a részben szemtanúi lesznek, csupán elrettentené őket. A vérben és könnyekben tocsogó, depresszív hangulatú képsorok újoncoknak nem ajánlottak, viszont a szereplőkkel és a történettel régebb óta kapcsolatban állók maradéktalanul elégedettek lesznek, bár a látottak fájdalmat fognak okozni. Nem akkorát, mint Lucille csókjai, de azért elég nagyot.