A végén mindannyian állatokká válunk, akik kikaparják egymás szemét a túlélésért.
Régóta szemeztem már M. J. Arlidge Ecc pecc című regényével, ugyanis hiába mondogatják sokan, hogy nagyot tudunk bukni, ha csupán borító alapján választunk könyvet (ne adj' Isten az alapján ítéljük meg), azért ez akkor is egy nagyon fontos szempont tud lenni. Márpedig ennek a regénynek igencsak figyelemfelkeltő a borítója, ráadásul a fülszövegén és a hátoldalán feltüntetett tartalom és a csalogató, olvasásra buzdító mondatok is megerősítették bennem a döntést, hogy ezt a könyvet el kell olvasnom.
Nem fogok zsákbamacskát árulni, inkább egyértelműen kijelentem már az elején, hogy nem okozott számomra csalódást a regény. Beteljesítette azt, amiért íródott: szórakoztatott, feszültségben tartott és végül, ami minden thrillernek és kriminek a kutya kötelessége: kissé el is borzasztott. Na de kezdjük csak az elején!
A történetet dióhéjban úgy lehetne bemutatni, hogy a regény főszereplőjének, Helen Grace felügyelőnek egy szellemként mozgó és tevékenykedő sorozatgyilkos után kell nyomoznia, akinek a módszere is rendkívül szokatlan. Mindig párosával rabolja el az áldozatait, majd választás elé állítja őket: vagy megölik a társukat, vagy ők maguk halnak meg. 
Az alapkoncepció elég egyszerűnek tűnik, azonban mivel az írónő remekül mozgatja a szálakat, ezért képes arra, hogy szinte az utolsó oldalakig teljes homályban tartsa az olvasót a gyilkos kilétét illetően. Különösen tetszett a könyv szerkesztése, azon belül is az, hogy a fejezetek minden esetben csupán néhány oldal hosszúságúak voltak, sőt akadt olyan is, amely a fél oldalnyi terjedelmet sem haladta meg. Zömében Grace felügyelő szemszögéből követhetjük a nyomozás menetét, de az írónő ügyesen adagolja nekünk a Helen magánéletével kapcsolatos információkat is, amelyek korántsem elhanyagolhatóak a történet szempontjából, hiszen a nőnek a múltjában kell keresnie a nyomokat, amelyek elvezetnek a gyilkoshoz. Be kell valljam, hogy főszereplő vagy sem, nem igazán nőtt a szívemhez a karakter, habár azt sem mondom, hogy ellenszenvesnek találtam. Egyszerűen csak teljesen közömbös maradtam iránta, ami akárhogy is nézzük, nem éppen pozitívum. Mi is foghatott volna meg benne, amikor az egész élettörténete merően közhelyes és elcsépelt? Azon kevés sikeres emberek közé tartozik, akik a nehéz gyermekkor és az embert próbáló körülmények ellenére képesek leküzdeni a démonaikat és a múltjuk kísérteteit: rendőrnek áll, s fokról fokra kapaszkodik fel a ranglétrán, míg megbecsült felügyelő válik belőle. Elkönyveltem magamban, mint munkamániás, karrierista nőszemélyt, aki felé mindenki tisztelettel fordul, de senki sem közeledik hozzá, hiszen annyira távolinak és elérhetetlennek tűnik. Arra megfelelő volt ugyan, hogy bemutassa nekünk a nyomozás folyamatát, de ennél többet nem voltam képes meglátni benne. Talán nem is akartam...
Sokkal érdekesebbnek találtam a gyilkos, az áldozatok vagy éppen a mellékszereplők fejezeteit, utóbbiak közül pedig Mark az, akit kiemelnék. A személyes tragédiáival, a tönkrement életével, és a kislányáért folytatott soha nem szűnő küzdelmével sokkal emberibb karakternek láttam, mint Helent.
Mint azt már említettem, a történetre nem lehet panasz, ugyanis az Ecc pecc egy olyan regény tipikus esete, amelyet az ember nem tud és nem is akar kiadni a kezéből addig, amíg az utolsó betűig el nem olvasta. Igazán nehéz lenne ennél többet mondani a történetről anélkül, hogy spoilerezésbe fulladnánk, ugyanis bőven vannak benne fordulatok még akkor is, amikor már azt hinnénk, hogy a dolgok kezdenek rendeződni és értelmet nyerni.
Amit azonban a M. J. Arlidge legnagyobb érdemének tartok az a történet emberi oldalának megmutatása. Nem torkollik értelmetlen és érthetetlen happy endbe, és ez az, ami életszagúvá teszi. Ha egy embert hetekig fogva tartanak és éheztetnek, majd arra kényszerítenek, hogy ölje meg egy ismerősét, máskülönben ő kerül a mészárszékre, akkor a szerencsétlen flótásnak elég kicsi esélye van arra, hogy ép ésszel kerüljön ki ebből a rémálomból. Ezt pedig az írónő remekül érzékelteti. Szemlélteti, milyen az, amikor valaki megjárja a poklok poklát, majd apránként elveszíti minden emberségét, s nem lesz több egy állatnál, ami bármit megtenne, hogy mentse a bőrét. És ha sikerül túlélnie? Mi következik akkor? Egy dolog bizonyos: nem az öröm és a boldogság, hiszen milyen ember az, aki egy életen át képes cipelni a vállán az általa elkövetett gyilkosság súlyos terhét?
Összegzésképpen tehát annyit mondanék, hogy a regény pontosan azt nyújtotta számomra, amit elvártam tőle, talán még egy kicsit többet is. Azt mindenesetre biztosra veszem, hogy fogok még olvasni az írónőtől, és mindenki másnak is ajánlani tudom, hogy tegyen így, ha egy pár napos kikapcsolódásra, na meg egy kis borzongásra vágyik az egyre hűvösebbre forduló őszi időben.
