A pszichopaták nem őrültek. Tisztában vannak a tetteikkel és a tetteik következményeivel.
Mit is gondoltam, mi az, amit a Hannibal-tól kapni fogok? Mi hajtott, amikor elkezdtem nézni? Mire számítottam?
Nos, talán egy hátborzongatóan visszafogott és emberinek tűnő főgonoszra, akinek már egyetlen pillantásától kiráz a hideg, emberevésre, de azért diszkréten, hiszen azért mégis vannak határok, amiket nem illik átlépni még a képernyőn sem. Mindössze ezeket az elvárásokat támasztottam Bryan Fuller sorozata elé, tehát nagyon kontár munkának kellett volna lennie ahhoz, hogy csalódást okozzon. Mondhatnám, hogy ifjú és naiv voltam ezekkel a gondolatokkal a fejemben, de nem teszem, mert egyrészt fellengzősen hangozna egy tizennyolc éves valaki szájából, másrészt pedig felhoznám a mentségemre, hogy akkoriban már bőven túl voltam a sorozat alapjául szolgáló, A bárányok hallgatnak című legendán, tehát nem volt teljesen idegen tőlem a téma. Arra viszont, aminek szemtanúja voltam tizenháromszor negyvenöt percen keresztül, sem Jonathan Demme, sem Anthony Hopkins nem készített fel.
Ritka adottság, hogy egy rendező folyamatosan, a megfelelő mennyiségben képes adagolni a feszültséget, és bár az események nem pörögnek olyan sebességgel, hogy a néző beleszédül, egy epizód sem fullad unalomba. Azonban Fuller képes volt ezt véghez vinni, és hogy végül mivé vált a Hannibal? Egy kivételes alapossággal, képkockáról képkockára megtervezett remekmű lett belőle, amelyben nincs helye vakvágányoknak, sem ostoba szereplőknek - maximum a vacsoraasztalon.
Az igazság az, hogy az évad első két része még nem igazán csap bele a lecsóba, inkább előkészíti a porondot a későbbi események számára, viszont ennek ellenére sem lehet azt mondani, hogy érdektelenné válnának. Megismerkedünk minden szereplővel, akiknek a későbbiekben fontos szerepük lesz (közülük is leginkább a Will - Hannibal - Jack triumvirátus kapja a legnagyobb hangsúlyt), illetve kapunk egy kis ízelítőt (haha...) a címszereplő sötét oldalából is.
Kezdetben a történet kissé hajaz egy elferdített helyszínelős sorozatra, bár feltétlenül megjegyzendő, hogy mérföldkövekkel többet nyújt annál. Sorra jönnek a betegesebbnél betegesebb esetek (az első negyvenöt perc után rájöttem, hogy többet bír el a képernyő, mint azt korábban gondoltam, és a java még csak ezután következett), amelyeket látszólag felgördítenek Crawfordék, de azért nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy ott feszül közöttük az a láthatatlan szál, amely összeköti az összeset. Ennek a mozgatója pedig nem más, mint Dr Lecter, aki ebben az időben (a sorozat a Vörös sárkány történésein alapul), megbecsült és elismert pszichiáterként dolgozik, és segítséget nyújt az FBI különleges osztályának az elmebeteg bűnözők elfogásában. Mindez pedig értelemszerűen rendkívül nagy mozgásteret nyújt neki, hogy észrevétlenek maradjanak azon tettei, amelyeket olyan régóta tart titokban, hiszen ki is gyanakodna rá? A sorozat felétől a készítők jobban középpontba helyezik őt, és számomra végig érdekes volt látni, ahogy az egyik jelenetben még kifinomult úriemberként fogadja a pácienseket, a következőben azonban már módszeresen feldarabolja valakinek a testét, ezután pedig vacsorát ad egy egész asztaltársaságnak. Az évad utolsó harmada sokkal inkább Will Grahamre fókuszál. Tanúi lehetünk a fokozatos leépülésének majd hanyatlásának, miközben egyre többször fordul meg a fejünkben a kérdés, hogy Hannibal vajon csak eszköznek tekinti őt, vagy esetleg érez iránta fikarcnyi törődést is, bármennyire is valószínűtlennek tűnik az utóbbi.
A figyelmünket egy pillanatra sem eresztő történet hangulatához nagyban hozzájárulnak a csodálatos díszletek, helyszínek és a párbeszédek, amelyek tulajdonképpen a pillérek, amelyekre a mű épül (direkt utalással mondhatnám, hogy a totemoszlop alapjai). A fény-árnyék játékok, a közeli-távoli vágások méginkább hozzájárulnak a feszültségteremtéshez, a párbeszédek gondolkodásra kényszerítenek, ugyanis a Hannibal nem egy olyan sorozat, amelyen félszívvel lehet nézni, és oda is figyelni rá, meg nem is. Itt nincs helye ostoba szereplőnek, és ez az, amely az egyik hatalmas erőssége a sorozatnak. Nem állítja szembe a zsenit (Hannibal) az ostobákkal (Crawford és csapata), akik aztán úgy ugrálnak, ahogy ő fütyül, és képtelenek észrevenni, ami az orruk előtt folyik. Hannibal ugyan ügyes játékos, ezt meg kell hagyni, de Jack személyében vetélytársra talált, mégpedig nem is akármilyenre.
Csak pár szót szólnék még a díszletről, amely itt mestermunka, s látszik, hogy a készítők egyetlen részletet sem vetek félvállról. (Csak egy apró példa: emlékezetesek és tiszteletre méltóak a Stanley Kubrick előtti fejhajtások.)
A színészek közül magasan kiemelkedik Mads Mikkelsen és Hugh Dancy. Fantasztikusan működnek együtt, és külön-külön is tündöklő csillagok. Kövezzenek meg, de akkor is ki fogom mondani: szerintem Mads Mikkelsen rátett egy lapáttal Hopkins alakítására, és egy olyan komplex karaktert "szolgált fel" nekünk, akit - bármennyire is szégyelljük magunkat emiatt -, nem vagyunk képesek gyűlölni, és akarva akaratlanul is lesz egy-egy pont, amikor igenis szorítunk azért, hogy megússza.
A Hannibal első évada tehát egy olyan élményt nyújtott számomra, amelyet már régóta egyetlen másik sorozat sem, és bár lehetett volna attól tartani, hogy a második évad nem fogja tudni felvenni vele a versenyt, én ettől egy cseppet sem féltem. Tulajdonképpen még egy aprócska bizonytalanság sem volt bennem. Bíztam benne, és igazam is lett, de erről talán majd később.
(Még egy utolsó megjegyzés: külön respect az évad zárójelenetéért. Van egy olyan érzésem, hogy fogjuk mi még látni ugyanezt, csak éppen egy másik személlyel a rácsok mögött.)
